A nagy esküvői helyszínvadászat
Hát figyelj, ezt muszáj elmesélnem neked, mert ilyen még nem volt. Tudod, hogy a húgom jövőre házasodik, ugye? Na, múlt héten felhív az anyám, hogy gyere már haza hétvégére, mert megyünk megnézni rendezvényhelyszín Nyíregyháza környékén, hátha találunk valamit. Mondom neki, anya, miért pont Nyíregyháza? Hát azért, mert a vőlegény családja onnan van, meg a húgom is ott dolgozik most, szóval logikus lenne. Én meg Pesten élek, tudod, de azért hazamentem, mert hát család az család. Szombat reggel már ott ültünk anyámmal meg a húgommal az autóban, a vőlegény vezetett, és elindultunk körbenézni. Az első hely egy kastély volt valahol a város szélén. Na, amikor meglátta a húgom, majdnem elsírta magát, hogy de gyönyörű, meg hogy ezt akarja. Bemegyünk, fogad minket egy olyan túlsminkelt nő, aki úgy beszélt, mintha a királyi családot fogadná. Végigvezetett minket, mutogatta a termeket, hogy itt lehet a polgári, ott a vacsora, amott meg a buli. Minden mondata végén hozzátette, hogy „ahogy a kedves ara óhajtja”. A húgom teljesen el volt ájulva, én meg csak néztem az árlistát és majdnem hanyatt estem. Mondom halkan a vőlegénynek, te, ez komoly? Egy vendégre annyi jön ki, mint az én lakbérem. Ő meg csak vállat vont, hogy ha ezt akarja a húgod, akkor legyen.
Anyám persze praktikusan gondolkodott, elkezdett kérdezgetni, hogy hány parkolóhely van, van-e klíma, mi van, ha esik az eső. A túlsminkelt hölgy minden kérdésre úgy válaszolt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy persze, minden megoldható, extra költség ellenében. Minden extra költség! Még a vécépapírért is felárat számolnának, ha lehetne. A húgom azért kezdett kijózanodni, amikor megtudta, hogy a kastélyt csak este tízig lehet bérelni, utána mindenkinek mennie kell. Képzeld el, vége a lagzinak tízkor! A vőlegény próbálta menteni a helyzetet, hogy hát majd utána átmennek valahova, de láttam a húgomon, hogy kezd kijönni a rózsaszín ködből. Ahogy kijöttünk, anyám csak annyit mondott, hogy na, nézzünk még másokat is, aztán eldöntitek. A második hely egy modern étterem volt bent a városban, nagy üvegfalakkal, dizájn bútorokkal. Itt meg egy fiatal srác fogadott minket, farmer meg póló, nagyon laza. Elkezdett magyarázni, hogy náluk minden flexibilis, lehet egyéni menüt összeállítani, a zenét is játszhatja a saját DJ-jük, vagy hozhatunk mi. A húgom felélénkült, hogy ez jól hangzik. Aztán bementünk megnézni a termet. Hát, hogy mondjam, egy étterem. Tudod, székek, asztalok, semmi varázs. A húgom arca megint elkomorult.
A harmadik helyen már kezdtünk elfáradni. Ez egy vidéki fogadó volt, kicsit kijjebb a várostól. Amikor megérkeztünk, épp egy másik esküvő zajlott. A tulajdonos, egy középkorú, pocakos bácsi fogadott minket, és rögtön közölte, hogy várjunk egy kicsit, mert épp a menyasszony búcsúztatása van. Álltunk ott a parkolóban, hallgattuk, ahogy bent ordítják, hogy „várjuk a folytatást odaát”, meg hogy „nem adom a lányom”. Anyám csak a fejét csóválta. Végre mehettünk be, de még folyt az esküvő, úgyhogy csak a másik termet tudtuk megnézni. A bácsi lelkesen magyarázott, hogy ezt alakítják, azt díszítik, amúgy meg családias a hangulat, mindenki jól érzi magát. Közben a másik teremből áthallatszott a zene, valami retró magyar nóta. A húgom egyre idegesebb lett. Még megnéztünk vagy három helyet, volt köztük minden: volt olyan, ahol a konyha bűzét már a folyosón érezni lehetett, volt, ahol a tulajdonos részegen fogadott minket, meg volt egy nagyon szép hely is, de ott meg már két évre előre minden foglalt. Délutánra mindenki kimerült, a húgom majdnem sírt, hogy sehol sem jó, anyám próbálta vigasztalni, a vőlegény meg csak vezetett csendben.
Hazafelé megálltunk egy kocsmában ebédelni. Ahogy ott ültünk a fáradt társasággal, egyszer csak a húgom felkapta a fejét. Nézi a helyiséget, aztán elmosolyodik. Mondom neki, mi van? Azt mondja, tudod mit, itt több a hangulat, mint az összes helyen, amit megnéztünk. Nevettünk, de aztán elkezdtünk körbenézni. Tényleg, a hely egyszerű volt, de tiszta, a tulaj kedves, a kaja finom. A vőlegény viccből megkérdezte a pincért, hogy nem adják-e ki lagzikra. A srác először nevetett, aztán elkomorodott és azt mondta, hogy várjunk meg, hívja a főnököt. Jött egy idősebb nő, bemutatkozott, hogy ő a tulajdonos. Kiderült, hogy van hátul egy nagyobb termük, amit tényleg ki szoktak adni családi rendezvényekre. Megmutatta. Nem volt cifra, de tágas volt, világos, és volt egy nagy terasz is, ahonnan kilátás nyílt a kertre. A húgom arca felragyogott. Elkezdtek beszélgetni a nénivel, aki elmesélte, hogy ők családi vállalkozás, mindent meg tudnak oldani, a dekorációt is segítenek, ha kell. És ami a legjobb: nem kellett tízkor hazamenni, maradhattak volna akár hajnalig is. Az ár? Töredéke volt a kastélynak. Hazafelé a húgom már arról beszélt, hogy milyen dekorációt képzel el, anyám bólogatott, hogy ez jó választás lesz, a vőlegény meg vigyorgott, hogy legalább nem megy rá minden pénzük. Én meg csak ültem hátul és gondolkodtam, hogy milyen furcsa az élet. Végignéztük a felkapott helyeket, a dizájnos éttermeket, a történelmi kastélyokat, aztán egy egyszerű kocsma hátsó terme lett a nyerő. De tudod mit? Amikor pár hónappal később ott voltam az esküvőn, tényleg jó választás volt. Mindenki jól érezte magát, nem volt merev, nem volt túlcicomázott, csak egy jó buli jó emberekkel. A húgom azóta is emlegeti, hogy ez volt a legjobb döntés, amit hozhattak. Na, te voltál már ilyen helyszínvadászaton?
